Kétféle végtelen

J. S. Bach: Esz-dúr szvit BWV 1010 I. Prelude II. Allemande III. Courante IV. Sarabande V. Bourrée I, Bourré II, Bourré I VI. Gigue Dukay Barnabás: Elhagyott ösvény a ködös messzeség felé Monódia pontosan nem meghatározott hangszerre Bachot játszani magányos fuvolán a hangszer adottságainak való kiszolgáltatottság; a hang esendősége miatt bizonyos értelemben ellentettjét jelenti a Bach-zene tökéletességének. Mégis, talán éppen az ebből adódó feszültség két végpontja között születhet meg az a szivárvány-ív, amely az isteni és az emberi minőséget összeköti. Hogy hogyan lett a csellóra írt műből fuvoladarab? Amikor a Covid-időszak lehetőséget adott a csellószvitek végigjátszására, kiválasztottam az Esz-dúrt, sokat foglalkoztam vele, és azt tapasztaltam, hogy hallani tanít, megoldásokat keresni, harmóniai és dallami összefüggések addig nem ismert mélységéig. Azután elkezdtem játszani mindenütt, ahol csak örültek neki, koncertteremben, templomban, kertben, hajléktalanszállón, és végül úgy éreztem, hogy egy érvényes, saját hangja lett ennek az én Esz-dúr szvit-verziómnak. Bár inkább egy hosszú folyamat egy stádiumának tartom, semmint végérvényes átiratnak, az átírás felelősségét és tétjét nem hagyja figyelmen kívül: a műben rejlő lehetőségek, vonások új fénytörésben mutatkoznak meg. Elhagyott ösvény a ködös messzeség felé… lenyűgöz, hogy a cím tökéletesen idézi meg azt a képet, amely hozzásegít, hogy megszólaltathassam. A mű huszonnégy kottaoldalából mindig csak a következő néhány lépésre koncentrálok, amely viszont meglepően tiszta körvonalakkal rajzolódik ki a körülvevő ködből, és egy idő után ebben a felfüggesztett állandóságban a legapróbb változásra, szépségre is rácsodálkozom, illetve tudatosan vagy tudat alatt érzékelem a műben jelen lévő összefüggéseket. Egyfajta zen állapot ez, amit a játszónak – és a hallgatónak - bizonyos mértékű önfeladásáért cserébe ad a szerző… És ehhez az állapothoz a hangmagasságok közötti választási lehetőségek sokaságával is hozzásegít (amely azt is jelenti, hogy nincs két egyforma előadás). Mivel nem előre megfontolt, hanem a pillanat töredéke alatt hozott döntések születnek játék közben, még megfoghatatlanabbá válik az időben eltűnő hang és az érzékelésben kibontakozó struktúra viszonya. Másik különlegessége a műnek, hogy nemcsak a hangszerelése (amiről műfaji meghatározása is tanúskodik), hanem hangneme sincs meghatározva. Bizonyos megkötéseket figyelembe véve az előadó választja ki azt a hangnemet, amely a szívéhez szól… Az ösvény járni tanít, a mű hallani: e tanulás tanúságtétele szeretne lenni ez az album. Külön ajándék számomra, hogy a felvétel után néhány héttel Japánban egy ezer éve el nem hagyott zarándokutat járhattam végig, ott készültek ezek a fényképek. És nem felejti egymást a buddhista szerzetesek naplementét köszöntő kagylókürtjének hangja és az Elhagyott ösvény…, sem a hegyi patak zúgása és a Courrante. Kétféle végtelen – vagy ugyanannak a végtelennek két arca az örökké zúgó patak ereje és a felszálló pára lebegése?